Kisistókné Kiss Ibolya

 

„Húsz évig dolgoztam a Gyerekklinikán. Nagyon szerettem ott dolgozni. Éreztem, hogy fontos vagyok. Az intenzív osztályra került gyerekekhez gyakran csak később ér oda az orvos. Sok helyzet volt, amin nekem kellett segíteni, életet menteni. Nagyon szerettem, jó volt. Ennek a helynek is megvan a szépsége, a jósága. Mióta megnyílt a rendelő, azóta itt dolgozom.

Szeretem, ha hétvégente csörög a telefon. Ha a doktornő nincs, engem kérdeznek, csak egy telefon és jövök receptet írni, tanácsot adok. Ennek a munkának sajnos nagy része adminisztráció én viszont azt szeretem, ha érzem, hogy szükség van rám, mert szeretek segíteni.

Elektroműszerész szerettem volna lenni. Azért menetem egészségügyi iskolába, mert a barátnőm is oda jelentkezett, és onnan egy nappal hamarabb kaptam értesítőt. Egészen biztos, hogy volt ebben valami sorsszerűség.

Engem Ilona vett ide fel. Hallotta, hogy épp nincs munkám, és megkérdezte, volna-e kedvem itt dolgozni. Most Erikával dolgozom, aki nagyon gyerekközpontú. Több ideje van rájuk, jó vele dolgozni.

Imádom a gyerekeket. Mindegyiket másért. Az egyik huncutul néz, a másik olyan kis szerény, a harmadik meg már ránézésre is csibész. Van kedvencem is, de nem árulom el, kicsoda. Végtelenül hálás feladat a gyerekgyógyászat. Nekem ez teszi teljessé az életem. Ennyi gyerekkel még soha nem voltam köszönőviszonyban, mint mióta itt dolgozom. Szeretem, mikor kiabálva köszönnek az utcán.

Sajnos már csak a gyerekem van, akihez hazamehetek, ő meg nagyon elfoglalt kamasz. Nem is igénylem a szabadidőt. Nem vagyok az a kirándulós típus, fodrászhoz is alig járok, Tv-t szinte egyáltalán nem nézek. Valahogy nem is veszem észre, hogy hiányoznának dolgok az életemből, mert a munkám kiteljesíti azt. Amíg van kin segíteni, addig az én életem teljes lesz.”