„1981. június 1-től dolgozik Röszkén. Gyerekkora óta ápolónő szeretett volna lenni, soha nem volt más terve, vagy álma. Ha tehetné még most is a rendelőben dolgozna, de sajnos nem volt rá lehetősége.

Mikor először beléptek férjével Röszkére, elhatározták, hogy itt telepednek le és itt dolgoznak majd életük végéig, de a sors közbeszólt. Imádta és imádja a munkáját, nála mindig a beteg állt a központban. 40 évet töltött el és dolgozott becsülettel az egészségügyben. 42 évig élt Zoli bácsival, ami igazából 47 év volt, ha az öt éves udvarlást is beleszámoljuk. Ennyi idő alatt az ember már megszűnik önállóan létezni, két ember együtt alkot egy egészet. Zoli bácsi halála után úgy érezte, nincs értelme az életének, valahogy minden olyan feleslegesnek tűnt. A röszkei emberek támogatása, aggodalma gondoskodása volt, ami átsegítette a nehéz pillanatokon.

Szerencsésnek tartja magát, hisz bárki bármit mond, egy igazán jó embert kapott társául, aki szerette és gondoskodott róla, s akivel nem csak az élete, de a hivatása is egy volt. Hálás a sorsnak, amiért ebben a kis röszkei rendelőben maga mellett tudhatta mindkét szerelmét, a férjét és a munkáját is.”