„Húsz évig dolgoztam a Gyerekklinikán. Nagyon szerettem ott
dolgozni. Éreztem, hogy fontos vagyok. Az intenzív osztályra került gyerekekhez
gyakran csak később ér oda az orvos. Sok helyzet volt, amin nekem kellett
segíteni, életet menteni. Nagyon szerettem, jó volt. Ennek a helynek is megvan
a szépsége, a jósága. Mióta megnyílt a
rendelő, azóta itt dolgozom.
Szeretem, ha hétvégente csörög a telefon. Ha a
doktornő nincs, engem kérdeznek, csak egy telefon és jövök receptet írni,
tanácsot adok. Ennek a munkának sajnos nagy része adminisztráció én viszont azt
szeretem, ha érzem, hogy szükség van rám, mert szeretek segíteni.
Elektroműszerész
szerettem volna lenni. Azért menetem egészségügyi iskolába, mert a barátnőm is
oda jelentkezett, és onnan egy nappal hamarabb kaptam értesítőt. Egészen
biztos, hogy volt ebben valami sorsszerűség.
Engem Ilona vett ide fel. Hallotta,
hogy épp nincs munkám, és megkérdezte, volna-e kedvem itt dolgozni. Most
Erikával dolgozom, aki nagyon gyerekközpontú. Több ideje van rájuk, jó vele
dolgozni.
Imádom a gyerekeket. Mindegyiket másért. Az egyik huncutul néz, a
másik olyan kis szerény, a harmadik meg már ránézésre is csibész. Van kedvencem
is, de nem árulom el, kicsoda. Végtelenül hálás feladat a gyerekgyógyászat.
Nekem ez teszi teljessé az életem. Ennyi gyerekkel még soha nem voltam
köszönőviszonyban, mint mióta itt dolgozom. Szeretem, mikor kiabálva köszönnek
az utcán.
Sajnos már
csak a gyerekem van, akihez hazamehetek, ő meg nagyon elfoglalt kamasz. Nem is
igénylem a szabadidőt. Nem vagyok az a kirándulós típus, fodrászhoz is alig
járok, Tv-t szinte egyáltalán nem nézek. Valahogy
nem is veszem észre, hogy hiányoznának dolgok az életemből, mert a munkám
kiteljesíti azt. Amíg van kin segíteni, addig az én életem teljes lesz.”